ANYAI ÉRZÉSEK (1.) ...

… a szülés első napjától

Írta: Rozsos Renáta

Gondolkodtam, hogyan is fogjak neki ennek a bejegyzésnek. Hiszen annyit tudtam, hogy írni szeretnék az anyaságról, milyen is az, mi is az, van e olyan érzés, mikor jön el. Írni szeretnék az igazi, mély szeretetről, de arról is, hogy az anyaság nem mindig egy leányálom, nem egy romantikus cukis film. Amikor a tiszta haj luxusnak számít, a fodrász egyenesen álom. De arról is, hogy mégsem akkora lemondás. Arról, hogyan is fogjuk fel a dolgokat, hogy minden helyzetben mást gondolunk, érzünk és ez min is múlik.

Ezekről szeretnék írni. Nem lexikális tudással, nem szakkönyvekből kiírva, hanem azt, amit tényleg éreztem, érzek és Ti érzitek, érezhetitek.

Szóval, az első nap. Ez még a kórházi időszak. Én utáltam! (Azon kívül, hogy mérhetetlenül BOLDOG voltam, hogy megszületett az én kicsi kincsem!) Szívem szerint zokogtam volna a párnámba és üvöltöttem volna, hogy vigyenek haza. Nem mondom, voltak kedves ápolók, a szülésznőm is nagyon kedves volt. DE! Első nap nem lehetett velem a baba, csak megnézhettem, hiszen gyenge voltam. Persze, hogy gyenge, alig éltem. Láttam is picit. De nem lehetett mellettem.

Másnap jobb volt, de ekkor kiabáltak a babákkal fürdetés alatt. Rohanok be, hogy biztos az én kisfiammal üvöltenek, de addigra be is fejezték a fürdetést és nem tudtam meg mi is volt. Mert mi nem fürdethettük őket. Aznap éjjel üvöltött a babám (szerintem a kórház leghangosabb csemetéje volt), mert pelenkáztam. Na már most, az újszülött kaki, az igazán szurok, és baromi nehéz lemosni. Szóval ügyesen pelenkázok, mint aki erre született, de a baby nem hagyta abba. Ekkor egy ügyeletes nővér flegma arccal benézett a szobába, hogy minden rendben van e. Mondtam, hogy persze, csak pelenkázok… A szobában alvó babák és anyukák szerencsére elfogadták ezt a helyzetet, hiszen náluk is így zajlott.

Jött a harmadik nap, én már ugráltam fel az ágyra, fájdalomról megfeledkezve, hogy én jól vagyok, menjünk haza. Már igazán sokat volt cicin az én kicsikém. Kis mohó volt, mérgelődött, hogy jöjjön már az a tejecske. Olyan jó volt megölelni!

Másnap hazamehettünk. Annyira boldog voltam. Hazaérve lefeküdtem az ágyra, olyan kényelmes volt! (ugyan is a kórházban borzasztó volt)

Egész nap csak néztem, lestem a pici csodát a karomban. Ahogy mondani szokták, a szívem már a testemen kívül dobogott. Mi volt a nehézség? A fürdetés. Egyszerűen nem ment túl jól. Másnap jött a doktor néni és kedvesen megmutatta, hogyan fogjam meg a picit. Igazán nem mutatott ujjat, inkább az volt a baj, hogy túl félénken nyúltam hozzá. Erőt vettem, bátor lettem és onnantól úgy foglalkoztam vele, mintha mindig is köztünk élt volna.

Azóta is tart a szimbiózis, csak már néha a kezét is elengedem. :)

Nem írom le a teljes 5 évünket. Csak néhány momentumot.

Például, ami az első pár hónapban nehéz volt (sajnos később jöttem rá), az az, hogy emberfóbiám volt. Vagy mi a szösz. Nem szerettem kettesben lemenni, sétálni vele, csak ha valaki jött velünk. Ez nem azt jelenti, hogy nem is mentünk, csak rövid ideig voltunk lent.

Nehéz volt abból a szempontból is, hogy a férjem nappal aludt, éjjel dolgozott. Nappal próbáltam lecsökkenteni a sírásokat, azaz sokat volt cicin. Amúgy is követelte, de én sem húztam el, hogy apa tudjon pihenni. (Na, ezt teljesen megbántam). Sokat énekeltem a picinek, beszéltem hozzá, ringattam.

Ahogy nőtt, cseperedett még néha a türelmemmel is játszott. Akkor kismama ismerőseim mondták, hogy milyen türelmes vagyok. Bár én nem úgy éreztem, de tényleg az voltam. És mai is. Ez az, amit nagyon tanultam, tanulok. A türelmet. Persze sokszor elfogy nekem is, hiszen emberből vagyok. Néha felemelem a hangomat. Sokszor van bűntudatom, lelkiismeret furdalásom. Az, hogy nem vagyok jó anya, minden nap megfordul a fejemben.

De nagyon szeretem és vele teljes az életem! Szóval az a sok játék ledobás – felvétel, a sok hiszti az út közepén, vagy nagy sietésben a bogár nézegetés eltörpülnek a mosolya láttán, az ölelésnél, kacagásnál…

Megvannak a hullámvölgyek. Ez azért van, hogy ne unatkozzunk soha. Így élet az élet, így kerek a világ. Vele, Velünk, Együtt.

Minden nap kapok ölelést és egy ilyen mondatot: „ Én szeretlek a világon a legjobban!”

Ezért, próbálom nem ostorozni magam, hanem élvezni az anyaság minden percét, a jót, rosszat. Felelős vagyok a gyermekem kiegyensúlyozott jövőjéért, ezért szeretném, hogy egy pozitív kisugárzású édesanyát lásson.

Ezen dolgozom, ez vagyok én.

(Ha szeretnéd megosztani velünk e legszomorúbb vagy legvidámabb pillanatotokat, küldj egy emailt bátran! napicsoda.info@gmail.com)